2023. március 14-én Novák Katalin, Magyarország köztársasági elnöke a Magyar Ezüst Érdemkereszt kitüntetést adományozta Borsicsné Molnár Mária Mártának, a mosonmagyaróvári Piarista Iskola magyar tanára részére, négy évtizeden át végzett, magas szintű és a magyar nyelv ápolása iránt elhivatott pedagógiai munkája elismeréseként.

Büszkék vagyunk és szeretettel gratulálunk kolléganőnknek a rangos kitüntetéshez!

Ebből az alkalomból a piarista gimnázium három 12. osztályos tanulója, Németh Klaudia, Bochdalovszky Barnabás és Rikker Benjámin készített a tanárnővel riportot, melyben többek között a pályán töltött 40 év örömeiről és bánatairól kérdezték őt. 

Miért választotta ezt a pályát? Volt, aki erre inspirálta, egy volt tanára, vagy esetleg egy családtag?

Egy számomra festői szépségű szigetközi faluban, Arakon születtem. Osztatlan iskolába jártam – a mai gyerekek talán nem is tudják mit jelent ez. Egy osztályteremben tanultunk 1-4. osztályig.
Amikor először léptem be az iskola falai közé, azonnal magával ragadott az iskola hangulata. Az illatok, a zsongás, ahogy a tanító néni végigsétált közöttünk….a tanító nénit Huszka Bélánénak hívták. Ő nemcsak a tudást adta át, hanem teljes emberré nevelt. Hogyan töltsük el hasznosan a szabadidőnket, az ember és a természet szeretetére, az idősek tiszteletére tanított minket…mindenre és mindenkire teljes emberként figyelt. Egész életét a mi nevelésünknek szentelte. Csodáltam őt és igen, olyan szerettem volna lenni , mint ő. Még ma is őt szeretném utolérni.
Azt kérdeztétek, hogy a családban volt-e valaki, aki inspirált. Édesanyám jut eszembe. Azt hiszem, ha ő tanulhatott volna, akkor ő is pedagógus lett volna, abban biztos vagyok, és hát valahol örököltem tőle ezt a képességet. Hálás szívvel köszönöm ezt neki.

Mikor, hogyan  indult a pályája?

1979-ben kezdtem a pályámat képesítés nélküli nevelőként a Halászi Általános Iskolában. Első körben nem vettek fel az egyetemre. A magyar mellé a történelmet választottam. A magyar az  egyértelmű volt, és gondoltam, a történelem olyan szépen kiegészíti majd. A felvételiztető tanárok külön kiemelték a magyar tudásomat, de az a történelem….- valljuk be  – nem tudtam megugrani. Utólag már egyáltalán nem bánom. 
Halásziban aztán végérvényesen eldőlt a sorsom. Megszerettem az iskolának a közegét, a gyerekeket, a tanítást, a nehézségek sem tántorítottak el a pályától, így jelentkeztem Pécsre, a tanárképző főiskolára, magyar-orosz szakra, ezúttal sikerrel.

Miért pont a magyar szak? Azt mondta, ez teljesen egyértelmű volt!

Alsó tagozattól kezdve megszerettették velem a verseket, a fogalmazást, mindent, ami a magyarral kapcsolatos, de a konkrét elhatározás vagy inspiráció az a gimnáziumban volt. A gimnáziumi magyartanárom személyisége, tudása  egy olyan meghatározó élmény volt számomra, hogy miatta egyértelmű volt, kezdettől fogva, hogy a magyar szakot választom. Cs. Szabó Annamáriának hívják, ő egy  rendkívüli ember és rendkívüli tanár. Sajnos, már nincs közöttünk. Ő indított el a pályán.

Hogyan tudta összeegyeztetni ez alatt a 40 év alatt a hivatását és azt, hogy feleség és  három gyermek anyukája is volt?

Voltak nehezebb időszakok, de azt hiszem, mindig is egy teljes egészet alkotott a magánéletem és a pályám.
A férjem is pedagógus. Ő tudta, tudja, hogy ez a hivatás nem egy 8 órás munka, hanem egy életforma. Az órákra való felkészülések, az éjszakába nyúló javítások, versenyfelkészítések, a folyamatos önképzés. Ez sok időt vesz igénybe. Ezt csak az tudja csinálni, aki szereti és élvezi ezt a pályát, és a férjem ezt tolerálta. Hálás vagyok neki ezért!
A gyerekeim ide jártak, jöttek velem mind a hárman 1-8. osztályig. Itt futkároztak az iskolában, a fél szemem mindig rajtuk tartottam, mindenki végezte a dolgát. Kerek volt az életem!

Mi volt a munkája fénypontja vagy a legemlékezetesebb pillanata?

Legemlékezetesebb pillanat? Nem tudnék egyet kiemelni, mert pillanatok tömege, pillanatok ezrei alakították ezt a pályát. Nagyon-nagyon sok boldog pillanatom volt, és ezek  azok az örömforrások, amelyek erőt adtak a következő napra, hónapra, évekre. Azt mondanám inkább, hogy ennek a 40 évnek volt egy íve. 
Az eleje nem volt egyszerű, úgy éreztem, senki nem könnyíti meg a dolgom, az órák is egyszerűbbek lettek volna, ha nincsenek ott a gyerekek.. Voltak fegyelmezési problémáim, persze, hogy ezt a gyerekek kihasználták. De valahogy ezek sosem vették el a kedvem hosszú távra a folytatástól, sőt önkritikára sarkalltak, megerősítettek.
A következő szakasz volt a napsütéses virágkor, nagyon jól ment minden – sikerek az órákon, a versenyeken – jöttek csőstül, hála Istennek! Aztán a pálya vége, amikor beérik a gyümölcs. Ha mégis kell valami nagyobb örömet mondani, akkor talán az, amikor sok tanítványom, nem titkoltan miattam választotta a tanári pályát. Öröm az is, hogy most rátok nézek, és csodálatos, hogy láttalak benneteket általános iskolásként, majd a gimnáziumban,  ahogy a nehézségekkel küzdve néha szomorúan, de leginkább mosolygósan felnőtté cseperedtetek. Jövőre már egyetemisták lesztek és tudom, hogy jól meg fogjátok állni a helyeteket. Nahát ennél szebb ívet nem tudok elképzelni, és számomra ez a legnagyobb öröm a pályámon.

Volt-e nehéz időszaka, amikor úgy érezte, hogy más pályára lenne szüksége, vagy más pályát szeretne választani?

Ilyen pillanat sosem volt, a pályát elhagyni eszembe nem jutott soha. Őszintén,  én ezt nagy szerencsének tartom. Nehézségek persze voltak, de hát egy tanár azért tanár, hogy ezeket megoldja. Az elején nem tudtam, hogy miért van az, hogy a dolgok nem úgy működnek, ahogy én azt a legjobb szándékom szerint szeretném. Csintalanok a gyerekek, nem figyelnek oda arra, amit beszélek, visszaszólnak, én ezt az elején személyes kudarcnak, sőt személyes sértésnek éltem meg. Aztán elgondolkodtam, hogy mi lehet ennek az oka. Hol vagyok én ebben a történetben, talán másképp kellene csinálnom? 
És akkor elkezdtem képezni magam. Leginkább a kommunikációs kultúrámat fejlesztettem szakkönyvek és továbbképzések  segítségével. Hogyan kell egy tanárnak kérdezni? – a kérdéskultúrára óriási hangsúlyt fektettem. Ross Campbell, Thomas Gordon műveit olvastam, amelyekben ilyen kommunikációs buktatókkal foglalkoznak. Amikor ezt így végigcsináltam és a gyakorlatban alkalmaztam, akkor megtörtént a csoda. A gyerekek megérezték azt, hogy a feltétlen szeretet alapján hitelesen szólok hozzájuk. Őszintén, tisztán beszélek, és hogyha valami fáj, ha valamit nem úgy csinálnak, ahogy én azt szeretném, akkor ezt meg tudom fogalmazni. 
Hát röviden ez a titok:  őszintén, tisztán, egyenesen és hitelesen kommunikálni. A csoda másik fele, hogy a gyerekektől  ugyanezt kapom vissza, ez a jó kapcsolatunk alapja. Úgy érzem, hogy ez tartott meg a pályán.

Volt-e már ezt megelőzően elismerése a szakmában?

2014-ben a Simonyi Zsigmond Kárpát-medencei helyesírási verseny országos döntőjében megkaptam az Arany Oklevelet, a felkészítésben nyújtott kiemelkedő pedagógiai munkáért. Ezt azok a nevelők kapják, akiknek a tanítványai 5 alkalommal bejutottak az országos fordulóba. 
Ugyanebben az évben pedig az iskola Patrocíniumi ünnepségén a Fazekas József- díjat kaptam meg, ami nagy öröm és megtiszteltetés volt számomra.
A tanév végén a Város Kiváló Tanulója Díj átadásán is többször résztvettem, mint versenyekre felkészítő tanár.
Most pedig  megkaptam a Magyar Ezüst Érdemkeresztet a 40 éves munkámért. Ez az állami kitüntetés  tényleg egy nagy elismerés ,  hálás és  boldog vagyok.

Még egy kérdésem lenne. Ha most újra kezdhetné, akkor is ezt a pályát választaná?

Mindenképpen.

Köszönjük szépen.

Én is  köszönöm.